Erre az estére még az unokák is emlékezni fognak!

Szerző: 
Jeney László

Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
Már bocs, de még mindig bennem van a dallam, a rigmus, a hangulat!
Baromi jó volt tegnap újpestinek lenni a Fáy utcában!
Már megint mindenki megírta a magáét, tessék, itt az én verzióm. (Küldöm ezt az írást nagy szeretettel a Kriptasnak, no és mindenkinek, aki hajlandó elolvasni)
Álllé, álllé újpesté, állé, álllé újpesté...
Kis előzmény, mert muszáj.
A szurkolók szervezkedtek, az eredmény nem lett olyan amilyenre tervezék, de hát az élet alakít. Ettől még úgy gondolom, hogy mi voltunk szurkolásban a legjobbak! smiley
Hogy is indult a nap?
Kisütött a Nap jó időt hozva, melegítő sugaraival adott erőt mindenkinek, így nekünk is a reményt, hogy ez a délután a miénk lesz.
Indulás telekocsival, érkezés a tett helyszínére a Fáy utcába. Lányokat kidobtam, én parkolót találtam.
Eddig tök érdektelen.
Megyünk a csarnokba, jegyeket lehúzzák és ekkor jutott eszembe, hogy vazze! A papa!
Nálam volt a jegye és lehúzták! Ne már! A papa meg sehol!
Érted?! Elfelejtettem a papát! 
Annyira meccslázban égtem, hogy egyszerűen elfelejtettem!
Telefon, kisebb szervezkedés, két cigi, papa meglett, irány a nézőtér!
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
Életemben talán először, baromi nehéz írni.
Mit írjak? Mit írjak, hogy ne erről szóljon:
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...

Na jó. Megpróbálom komolyabbra venni, bár a tegnapi délután, este után nehéz.
Szóval Röplabda Magyar Kupa Döntő, Fáy utca.
A harmadik helyért játszik az Újpest és a TF.
A lelátók kezdenek megtelni, juteszembe, hogy túróban fog itt elférni majd a döntős csapatok szurkoló tábora, de ebben a pillanatban nem lényeges, bár később traumát okozott. Pár héttel ezelőtt volt olyan vélemény, hogy a röplabdára nem telik meg egy ekkora csarnok. Jelentem megtelt, sőt lehetett volna nagyobb is!
Mire a tett helyszínére értem, a lányok melegítettek, a szurkolók kezdték beágyazni magukat, hogy láthatók legyenek, mert nekik így jó. Nos, ebben a dob kicsit visszafogta a simán csak tapsolós társaságot, de mit csináljunk, ők ezt megnyerték erre a pár órára. No meg, soha nem gondoltam volna, hogy a röplabda kedvéért valaki lilára festheti a haját, de ez is megtörtént. Mondjuk ez diszkrimináció, mert én ilyet már nem tehetek. smiley
És a dobok elkezdték rendeltetésszerű használatba vételüket.
Püfölték őket, mint állat és szólt a nóta, még talán az amúgy értelmezhetetlen hangosítású zenét is túlharsogták! 
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
És elindult!
Kezdődött a játékosok bemutatásával, szerencsére lányaink a mi oldalunkon kezdtek, így megcsodálhatták a felhúzott lepedőt, amin egy újpesti szív volt látható. Kisebb bénázás elkövetése ezzel a transzparenssel, de bízom benne, hogy ez kívülről nem látszott és elérte a célját: Lányok, csakúgy mint eddig, Szívvel játsszatok, mi Veletek vagyunk! (Ute Álééé...), Ígértem plusz egy főt a csapatba, ITT VAGYUNK! (Ute Álééé...)
Felnéztem Papára, mer’ugyebár én az első sorban, ő meg legfelül. Szegénykémet pont betakarta a transzparens. Jajj, mit kapok én ezért, de ő is imádja a sportot, csak nem...
Kezdőcsapat a pályán, kisebb meglepetéssel számomra, mert eddig Józsa Zsuzsit nem láttam kezdőként, de mindegy is, Andi tudja! Igen, Ő tudja! 
Nem először ülök a dobok közelében, általában a játékot próbálom nézni, ha lelkesedek, énekelek, kiabálok, kevésbé tudok a játékra koncentrálni, de most vitt a HÉV, valahova az éteren túlra és kiabáltam én is, mi mást tehettem volna a dobok mellett, az éneklő ifjúságba vegyülve.
Ment az első szett, szólt a nóta, a dobok külön életet éltek és elindult a játék. Nagyon! Nekünk!
Ahogy én láttam, volt taktika és volt egységes, küzdős csapat! Ez már igen! Annyira akartuk közösen ezt a sikert, hogy szerintem mindenki önkívületben élte meg az első szettet baromi jó játékkal és hoztuk az első szettet NAGYON!
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
Fogalmam sincs, hogy milyen, ilyen közönség előtt játszani, a játékosok ebből mennyit vesznek észre, ad-e erőt, valamiféle pluszt a játékukhoz, én úgy érzem igen.
Jött a térfélcsere, amitől én előre rettegtem, mert valahogy ez nem megy nekünk, no meg lányaink messzebre kerültek tőlünk és halványabb lehetett a segítségünk. Nem tudom ki kezelte a mjuzikboxot, de néha kifejezetten idegesített, egy-egy pont között rákapcsolt valami értelmezhetetlen zenére.
Papára néztem, aki mosolygott és ez valamelyest megnyugtatott, ő már csak tudja a tutit.
Mit írjak erről a szettről?
Írjam azt, hogy bebuktuk? Egy ilyen napon nem lehet és különben is, a csatát kell megnyerni és ha az ellen támad, vagy esetleg részsikert ér el, akkor vissza kell szerezni az elvesztett értékeket és nyerni kell!
Mit tehet ilyenkor a szurkoló?
Egyet nem! Az apátia nevezetű cselekvés nem lehet kenyere, szedje össze a maradék morzsáit és hintse, szórja erőt adó sugarait kedvenceinek, jelen esetben minden erejével táplálja a lányok hitét!
A második szett volt az, amikor mindent bele kellett adnunk a végén, hogy visszatérjen a győzelembe vezető hit. Hiába buktuk a végjátékot ebben a szettben, lányaink folyamatos kapaszkodása éltette a reményt.
A harmadik szett elején tudatosult bennem, hogy a hétfőn „elvesző” játékvezető vezeti ezen meccsünket is. Ezt egyfelől szerencsésnek véltem, hisz hétfőn nyertünk a Gödöllő ellen az ő játékvezetésével, másfelől viszont nem értettem, hogy ennyire ne figyeljenek a játékvezető küldésre az illetékesek!
Nem, nem egy kupadöntőn való részvételt vettem volna tőle el, de egy héten belül nehogy már kétszer is ugyanannak a csapatnak vezessen!
Miért?
Mert érhetik olyan impulzusok, amik befolyásolhatják! Ha kell, elmagyarázom, de inkább nem, mert szerencsére olyan nagyon nem lehetett észrevenni, tehát viszonylag jól vezette a meccset. Gondolom én.
Mindegy is, jött a harmadik szett, amikor visszanyertük önbizalmunk, a helyünkön voltunk teljes szinkronban csapat és szurkolók és zúgott a lelátó, nagyon jól játszottak a csajok.
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
Ebben a szettben tűnt tényleg úgy, hogy ezen az estén nem veszíthetünk, de hát női meccs és ahogy a későbbi döntő bizonyította is, akármi megtörténhet.
Most azonban elképzelhetetlen, hogy bármi megtörténjen!
Papára sandítottam, mosolygott! Jól érezte magát! Hurrá!
Viszonylag simán húztuk be ezt a szettet, ilyenkor jön a nőknél valamiféle hullámvölgy.
Jött is, kellett nekem félnem, a másik oldaltól, a női lélektől...
Ment az elején a TF!
Mi szurkolók szinte folyamatosan kornyikáltunk. Már ahogy én éreztem a két oktávval feljebb éneklést. A jópofa nekem ezekben a nótákban az, hogy elvileg van dallamuk, ami belülről borzalmasan hangzik, de kifelé valahogy mégis egységes, szerethető, mint ahogy szerethető a csapat is!
Ez a mai Újpest, így ahogy van szerethető a teljes utánpótlással együtt!
Szóval ment a TF, mi kapaszkodtunk, ekkor Misi bedobta nekem a hülye poént, hogy 3:2 lesz ide, de odaértünk közvetlenül a végjátékra, amikoris Józsa Zsuzsi odaállt szerválni és visszahozta a meccset, majd meg is fordították! Így leírva egyszerűnek tűnik, de ott és akkor fantasztikus élménnyé vált!
Hihetetlen!
Nyertünk! Megvan a Bronz!
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
A lányok összeborulva, mi egymás kezét csapkodtuk és szállt az ének!
Fantasztikus siker és ilyenkor lehet kicsit sajnálni a sorsot, hogy lehetett volna még szebb, de most az örömé a szó, a sikerről zengnek az újságok és szurkolók!
A csapat odajött a hozzánk és percekig köszönték a tényleg fergeteges szurkolást.
Kicsit lehiggadva elgondolkoztam azon, hogy vajh, kinek adnám a legjobb játékos díjat és rájöttem, hogy nem tudnám! Általában egy meccsen el lehet dönteni, hogy ki a legjobb, de ezen az estén a csapatjáték volt a legjobb. Amikor valaki hullámvölgyben volt, a másik segített. Mindenkinek voltak olyan momentumai, amivel a legjobb lehetett volna, de a mai Újpestnek pont az a legnagyobb erénye, hogy csapatként tud küzdeni!
Nem tudom mit hoz a jövő, mert még jön a bajnoki rájátszás, jönnek az utánpótlás meccsek, de valahogy az az érzésem, hogy kezd családdá, csapattá válni az összes játékos. Van még mit tenni, de talán a fejlődésnek van helye és értelme.
A felnőtt csapat már letett valamit! Köszönjük!
Mivel is tudtuk a legvégén megköszönni, mint a lepellel, amit a végén is kifeszítettünk, már nagyobb gyakorlattal. És szólt az:
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
Papát néztem, már nem bújt el a lepedő alá, ő fogta az egyik sarkát és én boldogan mosolyogtam.
Itt vége is lehetett volna ennek az estének, de jött a döntő a minket kiverő Gödöllő és a Vasas párharca.
Ja, ahogy vége lett a meccsünknek, jött szegény beharangozott Vastag Tomi. Szegénykém.
Nem ez lehetett élete fellépése...
Mi még énekeltünk, amikor ő is valamit. Bocs.
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...
A nézők egyik része, főleg azok, akik a mi meccsünkre jöttek csak ki, elindultak hazafelé, másik részük a majd másfél órás csata után mozgásigényüket elégítették ki, mentek enni, inni, pisilni, cigizni.
Sajnálom. 
Lehet, másképp kellett volna szervezni, mint ahogy az est házigazdája sem tudta megmozgatni a közönséget. Az is lehet, egyszerűen nem értették amit mond, a borzalmas hangosításnak köszönhetően. 
Persze az is lehet, csak én nem értettem.
No mindegy.
Ettől még volt egy nem is akármilyen döntő!
Az elejéhez, a szervezéshez tartozik, hogy minket újpestieket, szinte elűztek, elzavartak az eddigi helyünkről! Mi, végül jószándékunk jeléül átadtuk a helyünket a gödöllőieknek, de akkor sem értem! Egyrészt, hol voltak eddig, másrészt miért nem lehetett kijelölni a csapatoknak helyet! A jópofa ebben az egészben, hogy ugyanolyan jegyünk volt, mint a Gödöllőnek és mégis nekünk kellett távozni, helyet keresni a döntőre. Valóban lehetetlen volt, így többen csak állva tudtuk megnézni a döntőt! Nem értem és erre semmilyen magyarázatot nem tudok elfogadni! Úgy érzem, mi a Fair Play szabályai szerint átadtuk a helyünket, de mehettünk a csudába... Szomorú, de az egész szezon valahol erről szól. A Nyíregyháza ellen elvett meccstől kezdve az érthetetlen utánpótlás sorsolásokon át, mondjuk a jászberényi inzultusig.
Nem szeretnék most ezzel foglalkozni a nagy örömben, lehet, csak nekem vannak paranoiás gondolataim...
A fentebbieket figyelembe véve, rossz szájízzel maradtam ott a döntőn, de egyrészről érdekelt, másrészről pedig meg szerettük volna várni az eredményhirdetést. 
Pár szó a döntőről.
Igazi női meccs volt.
A Gödöllő elszúrta a meccslabdáját, a Vasas önmaga árnyéka volt az első két szettben, nagyon rosszul játszott. Aztán a Vasas rutinja érvényesült és 0:2-ről megérdemelten nyerte a meccset. Igazi csata volt, jó és rossz teljesítmények váltakozásával.
Még egy pillanat volt ami megragadt bennem, mintha a Gödöllő edzője megint el akarta volna játszani a harmadik időkérést, de ez most nem jött be. Biztos én láttam rosszul, mert nem így volt.
Mindegy is, én a jó és sportszerű játéknak drukkoltam, ami végül be is következett.
Végül pár szó a legvégéről.
Maroknyi szurkolói csapatunk végig kitarott és köszöntöttük lányainkat a bronzérem átvételénél.
Összességében szép volt ez az este, bár a kapunál kifelé én is kaptam egy naptárat, amit már annyit reklámoztak. Nem kellett volna. Sajnos, nagyon rossz lett. Már a naptár. Szubjektív vélemény tudom, de muszáj leírnom.
Én úgy gondolom, hogy manapság egy naptár vagy legyen speckó méretű, vagy legalább A/3-as. Az A/4-es naptár kicsit snassz, miként a fekete szín is lehet exkluzív, de ez nem ilyenre sikerült, a lányok Playboy-os retusálása is talán túlzó. Jobb lett volna pici retus, több természetesség, de megint írom, ez szubjektív és kár volt megnéznem. Távolból még szerettem is az ötletet.
... és akkor tényleg a legvégére.
Összességében jól éreztem magam, köszönve ezt a sikernek és az igazi kupahangulatnak.
Jó volt látni, hogy a röplabda egy ilyen eseményen kinőtte már a Fáy utcát is, irány a Papp László Sportaréna! :-)
A legnagyobb köszönet azonban az újpesti lányoknak szól, akik igazi csapatként emlékezetes estét varázsoltak számunkra és erre emlékezni lehet, erről még sokszor és sokat lehet írni, beszélni!
Hajrá Lányok, Hajrá UTE! laugh
Álééé, Hajrá Újpesté..., Álééé, Hajrá Újpesté...